|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 46 találat | lapozás: 1-30 | 31-46 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Könczei Csongor 1999. október 2.A Zurboló néptáncegyüttes /Brassai Sámuel Elméleti Líceum, Kolozsvár/ a jól ismert Bogáncs együttesből nőtt ki. Alapítója, Tolna Éva magyartanárnő elmondta, hogy a diktatúra idején ez volt az egyetlen megnyilatkozási forma, ahol a zene és a tánc anyanyelven szólalhatott meg. A Bogáncs mintájára kezdődött el a néptánctanítás Kolozsvár több iskolájában is. Felnőtt az első Bogáncs-nemzedék, a mai Zurboló. Első külföldi szereplésük 1993-ban volt, azelőtt az országban sok helyen megfordultak. Először Budapesten lépte fel, Lengyelországban is több helyen táncoltak. Meghívták őket a Frankfurti Nemzeti Könyvvásárra és a Határon Túli Magyarok Táncfesztiváljára is. - Könczei Csongor a Brassais Véndiák Alapítvány Zurboló együttesének a vezetője. 1997-ben végezte el Kolozsváron a néprajz szakot, magiszterkedett és azóta Budapesten az Európai teológia doktori programjának elsőéves hallgatója. /Szőcs Andrea Enikő: Zurboló-évadnyitó. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 2./2001. július 12.Júl. 8. és 15. között immár negyedik alkalommal tartották meg a népzene- és néptánctábort Magyarlapádon. Az érdeklődők küküllőmenti magyar, román és cigány táncokat tanulhatnak kezdő és haladó csoportokban, Könczei Csongor, Szabó Mária, Könczei Árpád és Tekeres Gizella irányításával. Muzsikát a helyi Piros Pántlikás, a szászcsávási cigány, illetve a kolozsvári Zurboló zenekarok szolgáltatják. Újdonság, hogy népdaléneklési tanfolyamot is tartanak. A táborozók kérésére Könczei Csongor néprajztanfolyamot, Oniga András pedig hangszeroktatást tart. /T. Bense Erika: Gálával zárnak. Népzene- és néptánctábor Magyarlapádon. = Krónika (Kolozsvár), júl. 12./2003. március 3.Febr. 27-28-án kétnapos rendezvénnyel ünnepelte tizedik születésnapját a Zurboló néptáncegyüttes. A kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium Bogáncs csoportjának tagjaiból verbuválódott zurbolósok ma tucatnyi gyermekcsoportban tanítanak. A műsort Könczei Árpád és Könczei Csongor rendezte. A Morzsa-, az Apró- és a Kisbogáncs, a Bogáncs, a várfalvi, aranyosegerbegyi és több más környékbeli település gyermekegyütteseinek gálája sikeres volt./Rostás-Péter Emese: Táncolni nemcsak a színpadon lehet. Tízéves a kolozsvári Zurboló néptáncegyüttes. = Krónika (Kolozsvár), márc. 3./2004. február 12.Erdélyben a hetvenes években indult útjára a táncházmozgalom. A diktatúra utolsó éveiben azonban a legtöbb településen ideiglenesen szüneteltették tevékenységüket a táncházak, amelyek aztán a kilencvenes években rendre újjáéledtek. A Krónika összeállításában bemutatta, hogy néhány olyan erdélyi városban, amelyben jelentős magyar közösség él, jelenleg milyen helyzetben vannak a táncházak. Kolozsváron a Tranzit Házban a gyermekek meglepő ügyességgel ropják a táncot. – Nagyon büszkék vagyunk a gyerektáncházunkra – mondja Könczei Csongor, a rendezvényt szervező Zurboló táncegyüttes vezetője –, átlag 50-60 gyerek jár ide. 2002 októberétől együttműködnek Palocsay Katával, ő vezeti a táncház keretében működő játszóházat. A felnőtt-táncházba októbertől decemberig sokan járnak (átlag 80–100 fő), január-március között az egyetemi vizsgaidőszak, a vakáció miatt szinte senki, aztán tavasszal újra megtelik a Tranzit Ház. Újraindul a táncház Kézdivásárhelyen is, ahol tavaly júliusig működött a táncház, de akkor pénzhiány miatt le kellett állniuk. Idén havi két alkalommal lesz táncház, az oktató továbbra is Jánosi Róbert lesz. Csíkszeredán közel tíz év hagyománya van megszűnőben: kimaradtak ugyanis a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes által heti rendszerességgel szervezett táncházak. Azonban havonta egy-két alkalommal felcsendül a muzsika a Városi Művelődési Házban. Marosvásárhelyen főleg az egyetemisták járnak táncházba, illetve a fiatal felnőttek, újságolta Ferencz Zsolt, a Folk Center Alapítvány tagja, a táncházak egyik szervezője. A muzsikát Moldován István és zenekara, illetve az Öves zenekar biztosítja, népdalokra Kásler Magda tanítja a jelentkezőket. Nagyváradon a várad-réti református templom mellett működő Csillagocska óvodában tartanak táncházat heti rendszerességgel. A talpalávalót a Komló zenekar húzza. A felnőttek számára a Partiumi Keresztény Egyetemen szerveznek táncházat. Gyergyószentmiklóson a 70-es évektől van táncház. Jelenleg a Városi Művelődési Központ szervez kéthetente táncházat. Sepsiszentgyörgyön a nyolcvanas években élte fénykorát a táncház, de kilencven után is működött – kisebb-nagyobb szünetekkel, különböző helyszíneken. Legújabb feléledése 2001 őszére datálható, azóta folyamatosan működik táncház a Háromszék Táncegyüttes és a városi művelődési ház közös szervezésében. /Antal Erika, Bartos Lóránt, Botházi Mária, D. Balázs Ildikó, Farkas Réka, Gergely Edit, Pengő Zoltán: Biztosított a hazai magyar táncházmozgalom utánpótlása. = Krónika (Kolozsvár), febr. 12./2005. március 3.Városi táncházakról, falusi táncalkalmakról szóló írásokat, népzenéről és néptáncról szóló tanulmányokat tartalmaz az a könyv, amelyet a kolozsvári Bogáncs néptáncegyüttes születésnapi rendezvénysorozata keretében március 2-án mutattak be. Könczei Ádám írásait fia, Könczei Csongor néprajzkutató saját tanulmányaival kiegészítve adta közre Írások az erdélyi táncház vonzásköréből címmel, a Kriza János Néprajzi Társaság gondozásában. Könczei Ádám „működése egyfajta egyszemélyes háttérintézményt jelentett az intézményrombolás korszakában: termet intézett, beadványokat és újsághirdetéseket írt, műsorfüzeteket, plakátokat szerkesztett, amelyeket, ha szükség volt, saját maga szórt és ragasztott, miközben bátorította és lelkesítette a táncházas fiatalokat, útbaigazította a zenészeket, táncoktatókat.” – írta róla a bevezetőben Könczei Csongor. Kéziratban cikkeivel, tanulmányaival kapcsolatban a csíkszeredai Barozda „frontembere”, Pávai István elmondta, már élőszóban is hallotta ezeket. /(Rostás-Péter Emese): Írások az erdélyi táncházról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./2005. október 21.Október 19-én volt a kolozsvári Bogáncs – Zurboló Egyesület szervezésében a X. Zurboló Táncfórum Kolozsváron, a Tranzit Házban. 2001-ben indítottuk útjára ezt a sorozatot – mondta Könczei Csongor, a Zurboló néptáncegyüttes vezetője. Céljuk, hogy minden alkalommal különböző néptánccsoportokat mutassanak be a nagyközönségnek. Jövő hónapban az Ördögtérgye néptáncegyüttes fellépését tekinthetik meg az érdeklődők, decemberben pedig a magyarpalatkaiakat fogjuk meghívni vendégszerepelni. Most a Brassai Sámuel Elméleti Líceum Bogáncs néptáncegyüttese lépett fel. A talpalávalót a néptánc előadáshoz a Tüske Zenekar húzta és ugyancsak ők muzsikáltak az előadást követő táncházban is. /D. I.: X. Zurboló Táncfórum a Tranzit Házban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./2005. november 18.A Kriza János Néprajzi Társaság rendezésében zajlott „Az erdélyi cigányok kultúrája és társadalma” című konferencia Kolozsváron, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén. A konferenciát dr. Keszeg Vilmos professzor tanszékvezető nyitotta meg. Az előadók között volt Fosztó László, Bakó Boglárka, Könczei Csilla, Könczei Csongor és Deák Ferenc. /L. L.: Az erdélyi cigány kultúra és társadalom. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./2006. április 18.Április 15-i ülésén 32 fiatal romániai magyar alkotó egyéves munkatervére ítélt oda 6-6 millió lejes havi támogatást a Communitas Alapítvány ösztöndíjbizottsága. Irodalom kategóriában Lövétei Lázár László, Burus János Botond, Szabó Róbert Csaba, Vári Csaba, Orbán János Dénes, Boda Edit, valamint Székely Csaba, zene kategóriában Nagy Endre, Kele Brigitta, Horváth Edit, Gyárfás Levente, Bodor Emese részesült teljes ösztöndíjban, Deák Sándor és Máthé Dávid, Király Erzsébet és Csákány Csilla, Beke István és Thurzó Zoltán megosztott ösztöndíjat kap. Galló Ernő, Könczei Csongor, Nagy Dorottya, Bartha Boróka, Csatlós Lóránd, Mátray László és Albert Csilla színházi ösztöndíjban részesült. Támogatott képzőművészek: Berszán Márkos Zsolt, Kuti Botond, Ágoston Árpád, Gergely Zoltán, Koncz Münich Judit, Szentes Zágon, valamint Szilágyi László, a filmes műfajban pedig Bertóti Attila, Makkai Imola, Felméri Krézsek Cecília, valamint Juhász Ágota és Szabó D. Zoltán kapta meg az egyéves támogatást. /Communitas-ösztöndíjasok. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 18./2006. június 7.Rövid hír az egyik erdélyi napilapban, május 29-én: „Erdélyi táncház-muzsikusok találkozóját szervezték meg a hétvégén a Gyimesközéplokhoz tartozó Borospatakon. A rendezvényen a zenészek kerekasztal-beszélgetést tartottak, népdalokat oktattak, esténként táncház várta az érdeklődőket”. Csupán ennyit írtak a mi bolondulásig gyönyörűséges ünnepünkről, tette hozzá Panek Kati. Valóban népzenész-találkozó volt, előadást tartott dr. Pávai István és Könczei Csongor az erdélyi táncház kezdeteiről. Deák Gyula, a Néptánc Szövetség elnöke a népzenész szövetség létrehozásának szükségességéről és mikéntjéről beszélt. Közel 50 zenész muzsikált együtt. A zenészek népdalokat oktattak, ez túlzás. Ő például sms-t kapott: „Itt a helyed az erdélyi zenészek között Panek Kati, itt a helyed mellettünk-velünk. Igyál, mulass, ahogy csak te tudsz, ereszd ki erős bátor hangodat, hadd töltse be az egész tájat s mindannyiunk szívét...” Borospatakán szüntelen muzsikálnak, soha nem kevesebb zenész mint mondjuk 17. Pávai István a zenetudományok doktora, 6 gyerek édesapja, mégsem restellte elővenni a brácsáját. Ezen a találkozón beérni látszott a fiatalkori álmuk: az utánuk jövök is olyan megszállottan akarják – szeretik a népzenét. És folyt az erdélyi népzene frissen csobogva napokon át, nőttön nőtt a zenészek tábora, ahogy sorra érkeztek Bécsből, majd Budapestről, Nagyváradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Csíkból, Gyergyóból, Sepsiszentgyörgyről vagy Máréfalváról. /Panek Kati: Erdélyi táncház-zenészek találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./2007. július 16.Aranyosszék nem a népzenéről, néptáncról híres, ezen a vidéken ez már több évtizede kikopott. Egy ideje azonban itt is működni kezdett a folklórturizmus: idén már ötödik alkalommal rendeztek néptánctábort Várfalván. Az oktatást a kolozsvári Zurboló táncegyüttes tagjai vállalták, ők irányítják az immár tízéves Aranyosszék Néptánccsoportot is. Könczei Csongor néprajzkutató a táborban gerendkeresztúri táncokat tanított. Gerendkeresztúron még él a tánchagyomány: az itteni hagyományőrző csoport idén először ellátogatott a várfalvi táborba. /Rostás-Péter Emese: „Gyökeret eresztő” néphagyomány. = Krónika (Kolozsvár), júl. 16./2008. március 17.Rendhagyó március 15-i gálaműsor zajlott a Kolozsvári Magyar Operában: az ilyen alkalmakkor megszokott szavalatok, kórusszámok helyett csak néptánc, népzene szerepelt a programban. Az ünnepi műsor egyben a Kolozsvári Tavasz című, a Bogáncs – Zurboló Egyesület és a Szarkaláb Egyesület szervezésében március 8–15. között lezajlott rendezvénysorozat záróeseménye volt. Könczei Csongor néprajzkutató, a fesztivál egyik szervezője szerint az ünnepnapon így maradandó élményt sikerült nyújtani. Az egyhetes rendezvénysorozat más estéin a megye csaknem valamennyi néptáncegyüttese bemutatkozott. /Rostás-Péter Emese: Néptáncos, népzenés tavaszvárás Kolozsváron. = Krónika (Kolozsvár), márc. 17./2008. április 26.Tizenöt éves születésnapját ünnepli a napokban a kolozsvári Zurboló Táncegyüttes. Új bemutatóval ünnepelték a születésnapot, az együttes vezetője, Könczei Csongor által rendezett Postakert című táncszínházi előadással. Könczei Csongor elmondta, ő javasolta a Zurboló nevet. A zurboló annak az edénynek a neve, amelyben köpülik a vajat. Amatőr táncegyüttes, nem is akartak hivatásos táncegyüttes lenni. /Köllő Katalin: Zurbolós születésnap. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 26./2008. május 19.Családias hangulatban tartották meg május 16-án Kolozsváron a negyedik bogáncsos nemzedék búcsúfellépését a táncegyüttesnek otthont adó Brassai Sámuel Elméleti Líceumban. Könczei Csongor koreográfus ismertette a Bogáncs történetét és búcsúzó nemzedékének tevékenységét. /S. B. Á. : Bogáncsbúcsú a Brassaiban. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./2008. július 18.Lépj közelebb! címmel szervezett nyári egyetemet Kolozsváron a Tranzit Házban a Romániai Kisebbségkutató Intézet (RKI). A július 12–19. között zajló rendezvény témája a romák helyzete a mai romániai társadalomban. A rendezvény egyedi alkalom arra, hogy az egyazon országban élő közösségek egymás felé közelíthessenek, amint erre a nyári egyetem címe is beszédesen utal. A programban koncertek, filmvetítések, kiállítások is helyet kaptak. A Könczei Csongor, a Kisebbségkutató Intézet munkatársa párbeszédet, élő interjút folytatott a Palatkáról érkezett roma zenészekkel. /Butyka Anna: Közelítsenek egymás felé az együtt élő közösségek. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 18./2008. október 13.A magyar tudósok 1996-os világtalálkozóján november 3-át a magyar tudomány napjának nevezték el, az Országgyűlés pedig 2003-ban hivatalosan is felvette a jeles napok sorába. A magyar tudomány napjáról számos tanácskozáson, konferencián emlékeznek meg, az MTA és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság agrártudományi és társadalmi szakbizottságai néhány nappal ezelőtt például a csíkszeredai Sapientia Egyetemen értekeztek. A romániai magyar természet- és társadalomtudományi tábor csendesen gyarapszik, közben terjed a tudománytalanság, a dilettantizmus, az amatőrködés. Az erdélyi magyar történelemtudomány hiába mondja ki, hogy az egykori, magyarok elfoglalta területeken a székelység nyugatról keletre való fokozatos megtelepedése a legvalószínűbb, mégis vannak, akik amellett kardoskodnak, hogy a székelyek a magyar honfoglalás előtt már a Kárpát-medencében éltek. Könczei Csongor figyelt fel arra, hogy a Maros Művészegyüttes csak román címszó alatt, de magyarul bejelentkező honlapján néhány menüpontot rovásírással is megjelentettek. „Tánctörténeti tény, hogy a Kárpát-medencei hagyományos tánckultúra és ezen belül a magyar paraszti tánckultúra (sőt még a hangszeres tánczene) legrégebbi rétegei is késő középkori és reneszánsz nyugat-európai gyökerekre vezethetők vissza, (…) azaz a XX. századi magyar néptánc-kultúra azt őrizte és hagyományozta, amit az angolok, franciák, németek, olaszok stb. néhány évszázada elfelejtettek. Hogy ennek mi köze az ősi magyar honfoglaló kultúrához? Semmi. A rovásíráshoz? Még annyi se. Mert képletesen fogalmazva: ahogyan latin betűkkel írunk, úgy latinul táncolunk is. ” – írta Könczei. /Székedi Ferenc: Latinul táncolók. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 13./2008. október 17.Ukrajnába bejutni, sem innen kijutni nem könnyű, de a kárpátaljai magyarok vendégszeretete és a táj szépsége sok mindenért kárpótol, ezt érezte négynapos kárpátaljai útjáról visszatérve a lap munkatársa, amelyre az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) hívta meg. Kolozsvárról mintegy 30 fős küldöttség vett részt szeptember 25–28. között a XIII. Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozatán, amelyet ezúttal Kárpátalján tartottak, Beregszászon. A küldöttség gerincét a kolozsvári Zurboló néptáncegyüttes alkotta, Könczei Csongor koreográfus vezetésével. Ukrajnában ugyanaz az időzóna van érvényben, mint Romániában, a kárpátaljai magyarság mégis a magyarországi időt követi. Beregszászon Dupka György, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség /UMDSZ/ ügyvezető alelnöke fogadta a vendégeket, az UMDSZ volt a rendező. Kárpátalján: mintegy 100 ezer református magyar embert, 70 ezer római katolikust, 35 ezer görög katolikust és 25 ezer egyéb vallásút tartanak számon, és eddig 138 ezer magyar igazolványt bocsátottak ki a térségben. Gajdos István, Beregszász polgármestere és az UMDSZ elnöke elmondta, magyar tannyelvű líceumot alapítottak, Petőfi-mellszobrot lepleztek le, az ungvári egyetemen magyar nyelvű tanszék indult. Magyarországot Szabó Vilmos államtitkár képviselte. Szót kapott a megnyitón Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke. Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, a közös magyar kultúra utazó nagykövete és a rendezvény ötletgazdája is mondott beszédet. A beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Ficseri gyermekstúdiójának műsorát láthatták a vendégek. Másnap, szeptember 26-án adták át Beregszászon a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetet, amelynek homlokzatán az Európa-Magyar Ház felirat látható. A Szülőföld Alap támogatásával felépült intézményben otthonra talál majd a kárpátaljai magyarság összes kulturális jellegű szervezete. A küldöttségek vezetői bemutatták a magukkal hozott könyveket (az erdélyi könyvtermést dr. Kötő József ismertette). Tanácskozás kezdődött a Kárpát-medencei magyar művelődési élet lehetőségeiről. 1944-ben Kárpátaljáról elhurcolták a magyarokat, becslések szerint 40 ezren pusztultak el. Kevésnek bizonyultak a vagonok az összegyűjtött emberek számára, így a pusztítást már helyben elkezdték. Az utóbbi években összeírták az elpusztultak nevét, és emlékparkot létesítettek. A küldöttek megnézték a vereckei emlékművet. A hét kőtömbből álló emlékmű végül elkészülhetett, ukrán nacionalista nyomásra a hatóságok igyekeztek minden lehetséges módon hátráltatni az ügyet 12 évig. A hét kőtömb utal a hét vezérre, valamint a hét trianoni elszakított országrészre, így lesz belőle magyar Golgota. Sólyom László magyar köztársasági elnök ukrajnai látogatása során sikerült megállapodni, szerződésbe foglalták az emlékmű befejezését, és ennek fejében Budapesten is emlékművet emeltek a kommunizmus idején 9 millió, éhínségben elpusztult ukrán áldozatnak. A munkácsi várban tartották szeptember 27-én a XIX. Kárpátaljai Magyar Folklórfesztivált, ahol a magyar történelmi vonatkozású emléktáblák mellett áll bizonyos Korjatovics Tódor bronzszobra. Elmondták, hogy ő az a ruszin nemes, aki a várat építette, az ukránok nyilván ezt hangsúlyozzák. Munkácson áll a város nagy fia, Munkácsy Mihály mellszobra, amelyet egy magyarbarát ukrán szobrász, Beleny Mihály készített és ajándékozott a helyi magyarságnak. A küldöttség az egykori Rákóczi-kastélyt is útba ejtette, itt ma iskola működik, udvarán a sztálini terror áldozatainak emléket állító táblán 149 név sorakozik. /Sándor Boglárka: „Túl a Tiszán ott van Beregszász” XIII. Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./ A beszámoló nem ejt szót a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségről. Ez a szervezet ragaszkodik a vereckei turulmadaras emlékmű újraállításához.2008. október 20.A néprajzosok találkozója ezelőtt három évvel kezdődött, tanszéki konferenciára pedig először kerül sor, ennek célja a romániai magyar néprajzkutatás jeles alakjainak bemutatása – mondta a kolozsvári néprajzkutatás 110. évfordulója alkalmából a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett konferencia köszöntőjében Keszeg Vilmos tanszékvezető. A rendezvényen Kósa László budapesti néprajzkutató a felsőoktatásnak a magyar néprajztudomány történetében betöltött szerepéről beszélt, kiemelve többek között Hermann Antal, Kodály Zoltán és Ortutay Gyula munkásságát. Almási István a kolozsvári népzenekutató műhely történetét mutatta be, Olosz Katalin pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum népköltészettel kapcsolatos tevékenységét ismertette. Tánczos Vilmos az erdélyi magyar vallási néprajzi kutatásban megjelenő irányzatokról és módszerekről tartott előadást, Pozsony Ferenc pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának tudománytörténeti jelentőségét méltatta. Keszeg Vilmos a szövegmondás és a mindennapi élet kapcsolatát taglalta Nagy Olga életművében, Tötszegi Tekla pedig a „múzeumőr és múzeumteremtő” Kós Károlyról beszélt. Bemutatták a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) könyveit, majd köszöntötték Gazda Klárát. A találkozón az elmúlt évben doktori címet szerzett Könczei Csongor A „nevenincs” muzsikusok. A kalotaszegi cigányzenészek 20. századi működésének történeti áttekintése címmel tartott előadást. A Demény István Pál-díjat idén Dénes Ida érdemelte ki, aki most végzett a néprajz szakon, ősztől pedig ugyanitt mesterképzésen vesz részt. /F. ZS. : Néprajzos konferencia és szakmabeliek találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2008. október 22.Október 17-én és 18-án két konferenciát is rendeztek Kolozsváron, amelyet a néprajzosok találkozója követett. Az első konferencia a tavalyi előzményeket maga mögött tudó A Mezőség-kutatás eredményei II. címmel az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Jókai utcai székházában zajlott. A konferencia szervezője az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya, valamint a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke volt. Keszeg Vilmos tanszékvezető professzor bemutatta az utóbbi 150–170 év Mezőségre vonatkozó kutatástörténetét. Fülöp Mónika néprajzkutató a múlt század közepén kibontakozott bálványosváraljai falukutatás kapcsán beszélt a váraljaiak hitét vizsgáló hagyatékról. Könczei Csongor egy mezőségi cigánymuzsikus család másodlagos etnikai- és vallási identitásváltását vizsgálta. Pozsony Ferenc, a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének professzora a Pusztakamaráson a XX. század folyamán végbement etno-demográfiai folyamatokról beszélt. Kallós Zoltán neves folklórkutató mezőségi gyűjtését idézte fel. Másnap volt a kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából rendezett megemlékező konferencia. Kósa László akadémikus bemutatta azon tanszékeket és egyetemeket, ahol felsőfokon folyik néprajzoktatás. Végül a nyugdíjba vonuló Gazda Klára egyetemi docenst köszöntötték. /Dénes Ida: Néprajzos hétvége Kolozsváron. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 22./2009. április 30.Az erdélyi magyar táncművészet helyzetképe, illetve a 20. századi magyar tánckutatás erdélyi vonatkozású eredményei kerültek terítékre a Tánc Világnapja alkalmával szervezett tudományos ülésszakon a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Tranzit Alapítvány által szervezett „Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón” elnevezésű tudományos konferencián. Horváth István, a szervező intézet vezetője hangsúlyozta: ki kell lépni az elmúlt évtizedek kisebbségpolitikája által létrehozott skanzenbe zártságból egy sokkal tágabb, a tánc másfajta funkcióit is kereső táncművészet irányába. Laskay Adrienne a Magyar Opera 19. és 20. század eleji tánc „repertoárját” ismertette, Juhász Csilla a Passeggio Historikus Együttes koreográfusa pedig a reneszánsz táncról beszélt. Az előadások kitértek a Romániai Magyar Néptánc Egyesület működésére is. A Deák Gyula által vezetett Háromszék Táncegyüttes keretében jött létre 2005-ben az M Stúdió elnevezést viselő mozgásszínházi műhely. Uray Péter, M Stúdió művészeti vezetője hangsúlyozta, a mozgásszínház műfaja olyan alkalmazott terület, amely bármiből építkezhet a harcművészetektől a balettig, a kortárs táncműfajokon át a színházi megoldásokig. Kelemen Kinga és Sinkó Ferenc előadása is a kortárs tánc bemutatását célozta, a kontakt improvizációról és a GroundFloor Egyesület tevékenységéről esett szó. Könczei Csongor vitaindító előadásának központi kérdése volt, hogy lehet-e beszélni erdélyi magyar néptáncművészetről a szakképzés hiányában? Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora az ősztől induló táncművészeti képzést ismertette. A tudományos ülésszak könyvbemutatóval zárult: a jelenlévők megismerkedhettek Könczei Csilla Táncelméleti írások című kötetével. A kolozsvári EFES (a Babes–Bolyai Tudományegyetem Európai Tanulmányok Karának kiadója) által megjelentetett kiadvány a magyar nyelvű tánckutatás terén hiánypótló. /Musca Szabolcs: Kilépni a skanzen-identitásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 30./2009. május 6.Április 28–29-e között a Kisebbségkutató Intézet meghívására Kolozsváron jártak a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársai, népzene- és néptánckutatói. Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón című konferencián a 20. századi magyar tánckutatás erdélyi vonatkozású eredményeiről tartottak előadásokat a Tranzit Házban. Pávai István az erdélyi népi tánczene kutatásáról értekezett, Karácsony Zoltán a korai erdélyi filmes táncgyűjtések kritikai áttekintésére vállalkozott a kezdetektől 1963-ig, Pálfy Gyula egy vegyes lakosságú erdélyi falu, Gerendkeresztúr táncait elemezte, Felföldi László az elmúlt évtizedek magyar néptánckutatásában, a táncoktatásban és a hagyományőrzésben jelentkező modernizációs törekvésekről beszélt, végül Fügedi János a notáció szerepének fontosságát hangsúlyozta a tánc tudományos feldolgozásában. A kutatók másnap bemutatták a budapesti Zenetudományi Intézet Martin György (1932–1983) által alapított Néptánc Osztályát, valamint Archívumát, amely Európa egyik legjelentősebb ilyen jellegű gyűjteménye. A felbecsülhetetlen szellemi hagyatékot tároló Archívum anyagát folyamatosan digitalizálják. A digitalizált on-line adatbázisok megtekinthetők a www.zti.hu honlapon. /Könczei Csongor: Kolozsváron a budapesti Zenetudományi Intézet munkatársai. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 6./2009. szeptember 30.A Művelődés szeptemberi számát a táncművészetnek szentelte, helyet adva Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón címmel Kolozsvárom 2009. április 28-án megtartott konferencia anyagának. Ebben szerepel Könczei Csongor Javaslat a romániai magyar intézményesített felsőfokú táncművészeti oktatás bevezetésére című dolgozata is. /Művelődés (Kolozsvár), szeptember/2009. október 20.A kolozsvári Művelődés szeptemberi száma válogatást közölt annak a rendhagyó tudományos ülésszaknak a dokumentumaiból, amelyet egy háromnapos táncművészeti program keretében április 28-30. között tartottak Kolozsvárott. A tartalomból: Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón (Könczei Csongor); A műtánc kialakulása az erdélyi színpadokon (Laskay Adrienne); A néptánctól a táncszínházig (Deák Gyula); Javaslat a romániai magyar intézményesített felsőfokú táncművészeti oktatás bevezetésére (Könczei Csongor). /b. d. : „Táncoló” Művelődés. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./2009. november 14.Már csak képek és hangfelvételek tanúskodnak a legnevesebb kalotaszegi táncosok és muzsikusok páratlan tehetségéről, de emléküket őrzi az utókor. Ezt teszi a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes is: a kolozsvári Zurboló Táncegyüttes előadásával november 13-án kezdődött népzene- és néptánctalálkozó, melyet Fodor Sándor Netti (1922–2004) és Berki Ferenc Árus emlékének szentelnek. A kolozsváriak Könczei Csongor koreográfiájában bemutatott Portré című összeállítása emléket állít erdélyi cigánymuzsikusoknak, a Postakert (Könczei Árpád és Csongor koreográfiája) a hatvanas, hetvenes évek kolozsvári Postakertjét idézte, mely akkoriban a városba szolgáló széki fiatalok találkozóhelye volt. November 14-én szakmai előadásokon elevenítik fel említett két kalotaszegi adatközlő zenei és táncos hagyatékát, erre az alkalomra DVD-t állítottak össze gyűjtésükből, majd fellépnek a hagyományőrző együttesek. /Fekete Réka: Az emlékőrzés jegyében gyűltek össze (XXI. népzene- s néptánctalálkozó). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 14./2010. április 14.Magyarországon Élő Erdélyiek TalálkozójaAz Erdélyi Gyülekezet szeretettel látja Önt és családját a Reménység Szigetén, 2010. április 18-án, vasárnap, hagyományos ünnepén, a Magyarországon Élő Erdélyiek Találkozóján. P R O G R A M 10.00-11.00 Római katolikus mise: Horváth István székesegyházi kanonok, Gyulafehérvár 11.00-13.00 Visszatalálás a népi kultúra „tiszta forrásához”. Párbeszéd az erdélyi és a magyarországi táncházmozgalomról. 1. Rész: A magyarországi táncházról Megnyitó: Andrásfalvy Bertalan etnográfus, Előadók: Halmos Béla népzenész, Berán István népzenész Felkért hozzászólók: Borbély Jolán etnográfus, Novák Ferenc koreográfus, Tímár Sándor koreográfus, Stoller Antal néptáncos, Sipos Mihály népzenész 13.00-14.00 Táncházi muzsika a szabadtéri színpadon: Téka Együttes, Budai Ilona és Kiss László, Kobzos Kiss Tamás és növendékei 14.00-14.30 Templom és urnatemető terveinek bemutatása 14.30-17.00 A konferencia folytatása. 2. Rész az erdélyi táncházról Bevezető: Kallós Zoltán népzenekutató Előadók: Pávai István népzenekutató, Könczei Csongor néptáncos További hozászólások 17.00-18.20 Úrvacsorás református istentisztelet (igehirdető: Zalatnay István) Egész Nap Óránként harangszó, fohász és énekvers (az Erdélyi Gyülekezet imái) Videofilm a gyülekezet templomának és, urnatemetőjének terveiről Megtekinthető a gyülekezettörténeti kiállítás és kopjafa gyűjtemény Este Kötetlen baráti beszélgetés, éneklés, muzsikálás Gyakorlati tudnivalók: 9 órától estig „Erdélyi Gyülekezet” feliratú különbusz jár az Örs vezér tere (a 2-es metró kijáratától jobbra kb. 50 m-re) és a Reménység Szigete között. erdon.ro 2011. február 22.Mettől meddig is terjed a Mezőség?Hiánypótló tanulmánykötetet ismertettek Kolozsváron: harminc néprajzi, művészet-, illetve művelődéstörténeti tanulmányban mutatják be a Mezőséget a szélesebb közönség számára is. A kötetből tizenhét híres mezőségi személyiség életét és munkásságát ismerheti meg közelebbről az olvasó. Erdély egyik sokszínű, vitatott tájegységéről, a Mezőségről szóló tanulmánykötetet mutattak be Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén. A Mezőség. Történelem, örökség, társadalom című kötet összesen harminc néprajzi, művészet- és művelődéstörténeti tanulmányt tartalmaz. Ugyanakkor az olvasó tizenhét híres mezőségi személyiség (köztük Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Nyírő Gyula, Barcsay Jenő, Wass Albert, Sütő András) élettörténetével és munkásságával is megismerkedhet. „A mezőségi tájegységről szóló kötet eklektikus, interdiszciplináris jellegű, de a legfontosabb jellemzője talán az, hogy hiánypótló” – fogalmazott Könczei Csongor néprajzkutató a kötet bemutatásakor. Szerinte a könyvnek van néhány hiányossága is, egyrészt a használt fogalmak nem ugyanazt jelentik minden tanulmányban, másrészt: még mindig nincsen egyértelműen behatárolva a Mezőség, mint tájegység. A könyvbemutatón kialakult baráti hangulatú beszélgetésen Keszeg Vilmos, a kötet egyik szerkesztője elmondta: a tapasztalatok azt mutatják, hogy a néprajzos szakemberek számára még bőven akad feltárnivaló a Mezőségen, alapos munkát és odafigyelést érdemel ez a tájegység. „Többszörösen is fontos könyvet tartunk most a kezünkben. Talán a kötet legfontosabb aspektusa, hogy felhívja a közvélemény figyelmét erre a térségre. Ugyanakkor régi adósságunkat róttuk le az egykor idegenbe szakadt mezőségi magyar emberek előtt” – fogalmazott Keszeg Vilmos. Mint kiderült, a Mezőségről szóló feljegyzések a tájegységet 1867-ben mint sárfészket írják le, 1911-ben viszont mint tündérkertről, paradicsomról beszélnek az odalátogatók. Az 1970-es évektől, a táncházmozgalom elindulásával pedig a mezőségi embereket egyenesen mitikus környezetben szeretik látni a népművészet iránt fogékony utazók. A szakemberek szerint ezek az ellentétes szemléletmódok a környék korábbi földrajzi arculata megváltozásának, később pedig a társadalmi átalakulásoknak tudhatók be. A kötet a 2006 és 2008 között ugyanebben a témában megtartott néprajzi konferenciasorozat összegyűjtött anyagát tartalmazza. A tanulmányokat korábban a Művelődés című folyóirat közölte, kötetbe gyűjtve is annak égisze alatt láttak napvilágot. Sipos M. Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. június 6.�?j néprajzi és eszmetörténeti kiadványokKolozsvári �?nnepi Könyvhét keretében pénteken délután a Kriza János Néprajzi Társaság székházában a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék három új kötetet ismertetett. Peti Lehel házigazdáskodása mellett elõbb Szabó Árpád mutatta be a KJNT 18. évkönyvét, amely két konferencia anyagát közli három témakörben (tudomány és néprajz, oktatástörténet, kutatói pályaképek). Ebbõl kiderül, hogy még sok homályra kell fényt deríteni, és felmerül a kérdés, hogyan lehet a népszerûbb kutatástörténet árnyékában a tudománytörténetet is vonzóbbá tenni a diákok számára. Ilyés Sándor a Korunk márciusi számát (�?lettörténetek antropológiája) mutatta be. Ezeknek a 20. századi tanulmányoknak a közös vonása, hogy esztétikai szempontok helyett nagyobb hangsúlyt fektetnek a közösségi viszonyok elemzésére (legfõbb témák:migráció, vendégmunka, kisebbségi sors). A lapszám szerkesztõje, Keszeg Vilmos elmondta, hogy még tart az igény a narratív láttatásmódra. Könczei Csillának a Kulturális identitás, rítus és reprezentáció a Brassó megyei Háromfaluban. A boricacímû kötetét Jakab Albert Zsolt és Könczei Csongor három évtizednyi kutatómunka lezárásának nevezte. A barcasági hétfalusi csángók egy részének (Zajzon, Tatrang, Pürkerec) ez a sajátos néprajzi eleme, tánca az emberi kommunikáció része, amelyet a helyi társadalmi és gazdasági feltételrendszer szabályoz. A jelen lévõ szerzõ a kötetre áldozott sok gyûjtõmunkát emlegette fel, és arra biztatta a fiatalokat, hogy mélyedjenek alaposan bele egy-egy kutatási témába. (�?. I. B.) Balázs Sándor kötetei a múltról szólnak Balázs Sándor köteteit ismerhették meg mindazok, akik pénteken délután ellátogattak a Kolozsvár Társaság fõtéri székházába. A Kriterion Kiadó gondozásában 2008-ban megjelent Magyar képviselet a királyi Románia parlamentjében címû könyvet, valamint a Román képviselet a dualista Magyarország parlamentjében címû, tavaly napvilágot látott háromkötetes kiadványt (I. - Beszédek 1906-1909, II. - Beszédek 1910 -1918, III. - Analógiák) Bakk Miklós politológus ajánlotta a résztvevõk figyelmébe. A szerzõ kiemelte: az eszmetörténeti vonatkozású kötetek, mûfajukat tekintve nem tartoznak azon olvasmányok közé, amelyeket az ember este, lefekvés elõtt lapozgatna. Elsõsorban könyvtári használatra készültek, ahol tanulmányozni lehet a múltat, és ennek nyomán következtetéseket levonni a történelem különbözõ korszakaival kapcsolatban. - Ezek a kötetek a múltról szólnak, és én bízom abban, hogy a lezárt múltról. Mert kisebbségrõl, abban az értelemben, ahogyan ebben a két államberendezkedésben beszélni lehetett, remélem, soha többé nem fogunk szót ejteni. Napjainkban, a globalizált Európában mindenki kisebbség, a szó korábbi értelme mára már megváltozott - hangsúlyozta Balázs Sándor. Hozzátette: ebben a lezárt múltban azonban nagyon sok olyan elem van, amelybõl a jelenlegi politikusok is sokat tanulhatnak, hogy elõdeik jó és rossz döntéseit, módszereit megismerve, a múltat átlapozva a jelen hasznára legyenek. (F. ZS.) Szabadság (Kolozsvár) 2012. február 27.Kolozsvári Táncház: 1977 februárjában indultAz első erdélyi táncház megalapítását ünnepelték a hét végén a kolozsvári Tranzit Házban. A Bogáncs–Zurboló Egyesület által szervezett kétnapos rendezvénysorozat központjában a 35 évvel ezelőtt Kolozsváron útjára indult, történelmet író táncház volt, az eseményre minden, egykori és jelenlegi kolozsvári és erdélyi táncházast meghívtak, és szívesen láttak. Természetesen ugyanolyan szeretettel várták azokat az érdeklődőket is, akik „csupán” kedvelői a néptáncnak, népzenének, és szívesen hallgattak bele az ez alkalommal szervezett tudományos ülésszak előadásaiba, a táncház múltjáról, jelenéről és jövőjéről szóló kerekasztal-beszélgetés vitájába, örömüket lelték a szombat délutáni népzenekoncertben, vagy csak egyszerűen fordulni akartak egyet-kettőt az ezt követő táncházi mulatságban. Az első erdélyi táncházat tehát 35 évvel ezelőtt, pontosabban „1977 februárjának egyik csütörtökén” alapították meg a kolozsvári bábszínház klubtermében, a helyszín aztán változott az idők során, a táncház „otthonaként” szolgált később a Monostori úti művelődési otthon, a hajdani Vasas Klub, a diákház, 1990 után a Német Fórum, majd ezt követően a Tranzit Ház, a Heltai Alapítvány, illetve a Bulgakov kávéház. A kétnapos rendezvénysorozatra a szervezők a táncházasok mellett szívesen látták együtt ünneplésre mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, aktívan támogatták a „mindenkori” kolozsvári táncházat. Az események helyszínéül a Tranzit Ház szolgált mindkét napon. A pénteki tudományos ülésszakon – Táncalkalom, hagyományőrzés, közösségi szórakozás, társadalmi jelenség címmel neves szakemberek – Pávai István (Lajtha László Folklórdokumentációs Központ, Budapest); Simonffy Katalin (Babeş–Bolyai Tudományegyetem); Zakariás Erzsébet (Folklór Intézet); Könczei Csilla (BBTE); Pozsony Ferenc (BBTE); Fülöp Hajnalka (Néprajzi Múzeum, Budapest); Könczei Csongor (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet) – tartottak előadást. Szombaton délelőtt fényképkiállítás megnyitására került sor, ezt követően pedig Táncház vagy folkshow címmel, kerekasztal-beszélgetés zajlott, Pávai István moderálásával. A beszélgetést megelőzően Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke mondott beszédet, amelyben kiemelte: igaz ugyan, hogy leginkább a történelem nagy személyiségei előtt szoktunk fejet hajtani, de a 35 éves Kolozsvári Táncház előtt ma ugyanúgy megtehetjük ezt a gesztust, hiszen az elmúlt negyedfél évtized alatt ez a mozgalom nagyon sokat tett gerincegyenesítésben, identitásápolásban, lélek- és értékmentésben az egykori és a mai falurombolás közepette. – Az akkori táncházmozgalom több volt, mint egy egyszerű kulturális, hagyományőrző mozgalom. Bár elcsépelt ez a kifejezés, mert a letűnt rendszer devalválta, de egy »ellenállási mozgalom« is volt. Egy belső, lelki ellenállás, egy érzés, amit úgy is megfogalmazhatnék: amitől megfosztottak természetben, elvettek tőlünk fizikailag, azt szerezzük vissza lélekben. Amíg még lehet és nem késő. Miközben maradjon egyenes a gerinc, s ha lehet, töretlen a lélek. Ezért érzem jogosnak ma a főhajtást az egykori táncházmozgalom előtt – mondta az EMKE elnöke. A délelőtti kerekasztal-beszélgetés alatt különböző – olykor egymásnak ellentmondó – vélemények hangzottak el arról, hogy mi jobb: megőrizni a maga autentikus, archaikus formájában a népzenét, néptáncot, és azt a táncház keretein belül művelni és továbbadni a fiatal generációknak, vagy ebbe az értékmentő tevékenységbe beleférnek, beleilleszkednek a különböző feldolgozások, a népzenének-néptáncnak más műfajokkal való keveredése is, illetve, ha igen, akkor mi a határ, és milyen szakmai elvárások fogalmazódhatnak meg ennek margóján. A rendezvényen hosszabb-rövidebb filmbejátszásokat, archív felvételeket is megtekinthettek a résztvevők. Délután öt órától népzenekoncertre került sor, majd táncházzal zárult a kétnapos ünnepségsorozat. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 5.MÉG EGY ÜGYNÖKA valakik és a senkik: válaszféle Stefano Bottoninak A szégyenérzet, a zsarolhatóság, a lapulás-sunyítás egy dolog. És én is megértem a kényszerítést, a személyes tragédiákat. 1990-ig! De ki nem engedte az érintetteket, hogy 1990-ben vagy után a nyilvánosság előtt mea culpázzanak? Vannak dolgok, amelyeket az ember a nagyobb testvéreire hagy, mert az „a nagyok dolga”, „ők jobban tudják és ismerik”, s nem utolsó sorban „ők élték meg”. Így például édesapám, Könczei Ádám szinte ezer oldalnyi megfigyelési dossziéinak feldolgozását immár évek óta nővérem, Könczei Csilla végzi. Ebben az ügyben az én személyes hozzájárulásom annyi, hogy mielőtt fel-feltenne blogjára egy-egy szöveget, mások szóhasználatában „leleplezést”, általában konzultál velem. Ez történt nemrég is, amikor – megunva a témát érintő szokásos közéleti pusmogást – „felvett” néhányat Éva néni „zoknijaiból”, és nyilvánosságra hozta édesapánk dossziéiból a CNSAS által eddig hivatalosan dekonspirált ügynökök listáját. Csillának fontos a konzultálás, a megerősítés, mert nem könnyű lelkileg feldolgozni egyrészt a családunkat érintő besúgásáradatot, másrészt a felfedtek (és köreik) irgum-burgumozását. Az én álláspontom ez ügyben világos és konzekvens: ha már ebben az országban a szekus-pártfunkcionárius politikai és gazdasági hatalomátmentés miatt a mai napig nincs egy gaucki állami lusztráció (de ahogy észlelem, Magyarországon sem nagyon erőltetik magukat), akkor legalább azokról, akikről hivatalosan közlik, hogy informátorok voltak, értesítsük a közvéleményt, akár egy blogon keresztül is! Mert szerintem is, többek között azért fekélyes a társadalmunk, s ezen belül az erdélyi magyar társadalmunk, mert nem zártuk le (pontosabban nem tártuk fel és nem tisztáztuk) ezt a szekus-besúgós történetet. „Miért kell a múltat bolygatni?” „Amúgy sem érdekel senkit!” „Mindenki áldozat volt!” „Könnyű így utólag beszélni, ítélkezni!” „Válasszuk el az életművet az embertől!” – sulykolják immár két évtizede. Kik is? Akik folyamatosan zárják a soraikat. És ők kik? A „valakik”, illetve a valakik tekintélyét (az akár tudtuk nélkül) kiszolgálók. Ugye, Stefano Bottoni kutatóként boncolgatja, hogy miért és hogyan, és bevallott kívülállóként keresi a választ az erdélyi magyar társadalom sorzáró mechanizmusára. Bottoni igen jól ismeri Erdély közelmúltjának történetét, csak egy hiányossága van: nem itt szocializálódott, tehát nem élheti át az erdélyi magyar „valakik” és „senkik” viszonyrendszerét, azt az összetett belső kapcsolatrendszert, amelyik a mai napig meghatározza közéletünket. Szóval, kedves Stefano, a képlet szerintem egyszerűbb, mint azt sokan gondolnák, íme kérdéseid egyféle megválaszolása: Az erdélyi magyar közéletben, értelmiségi körökben a kommunizmus éveiben kialakult egy sajátságos hierarchikus felfogás – valószínűleg ezt elősegítette a fennálló rendszer is. Voltak a „valakik”, szemben a csupán közönségnek (és nem közösségnek!) tekintett, többszörösen kiszolgáltatott senkikkel. Mert a valakiknek biztos és társadalmilag megbecsült állásuk volt, publikálhattak, útlevelet kaptak, tehát utazhattak, sőt díjakat és kitüntetéseket kaptak, egyszóval karriert futottak. Mindezért természetszerűen a pártállam szolgáltatásokat várt el, mint például besúgást, jelentést. A valakik voltak közösségünk hivatalosan elismert szószólói, az elit, s ennek az elismerésnek lassan, de biztosan széles társadalmi beágyazottsága is lett. Az így kialakult hierarchia tekintélyelvűségre épült: a valakiket elismerők és kiszolgálók, ha tudatában is voltak e státus sötétebb oldalának, elnézték, hiszen „az erdélyi magyar közélet nagyjairól van szó”, az érintettek pedig úgy gondolták, hogy ők tulajdonképpen csak a mostoha időkhöz igazítják az erdélyi magyarság képviselésének ügyét, azaz a cél szentesíti az eszközt. A probléma ott kezdődik, hogy 1990 után a valakik továbbra is valakik maradtak, úgy tettek/tesznek, mintha az erdélyi magyar közélet az etnikus jellegéből adódóan a kommunizmus alatt is eleve „tiszta” lett volna, ezért számukra teljesen egyértelmű a valaki státus folytonossága. Sőt, továbbra is fenntartják a jogukat, hogy közösségünk hivatalosan elismert szószólói lehessenek (bizony-bizony, hány besúgóból lett 1990 után például nagymagyar…), továbbra is publikáltak, díjakat kaptak, jó állásokban leledztek, az erdélyi „magyar kultúráért”, „magyar közösségért” kifejtett munkásságuk érdemeként pedig érinthetetleneknek tekintették/tekintik magukat. A szomorú az, hogy 1990 után a hierarchikus tekintélyelvűség is fennmaradt, amit például szerintem igen jól tükröz a kolozsvári napilap ez ügyben tanúsított magatartása is: amikor Csilla a blogján közölte az édesapánk dossziéiból ezidáig hivatalosan dekonspirált informátorok névsorát (valamennyien valakik), kivárt. Próbálta elhallgatni a történetet, „mégis mit szól a közvélemény”, hogy tóbiás is, meg kelemen is jelentett?! Kivárt, ameddig egy másik országos napilapunk – igaz, politikai megfontolásokból – le nem hozta a hírt, s a dolog átkerült Magyarországra, ahol aztán (szintén elsősorban aktuálpolitikai megfontolásból) ráharaptak. (A sors pikantériája: csak csendben jelzem a sok jobbos hírportálnak, hogy édesapám balos volt…) S miután a hír kipattant, a helyi napilapunk nem a Csilla blogja alapján, tehát nem első kézből, hanem az MTI hír alapján hozott le, mellékhírként, egy már többszörösen „átdolgozott” és leegyszerűsített szöveget, ezzel szemben az egyik érintett valaki válaszát már „nyílt levélként” tálalta! S ebben a nyílt levélben, kedves Stefano, van egy passzus, amelyik egyrészt – legalábbis nálam – kiverte a biztosítékot, de másrészt ékes példája a szóban forgó valakik habitusának. Hogy több évtizedes nyugati emigrációból egy magát valakinek tartó személy csak úgy lazán hazaüzeni, hogy az, aki nyilvánosságra merte hozni, hogy bizony ő is sáros, az „ugyanazon rendszer eszméinek, sőt módszereinek a hordozója, mint amelynek „kiszolgálóiról” le akarja rántani a leplet”, magyarán egyenlőségjelet tesz a szeku és Csilla között. Azért ez nem semmi! Szóval érted, Stefano, a dolog ilyen egyszerű: mifelénk valakinek lenni „eredendően” tisztaságot jelent, itt egyelőre még a rákérdezők, a kíváncsiak a bűnösök. (Már nehogy egy senki kezdje firtatni, hogy egy valaki besúgott-e vagy sem…) Mert a szégyenérzet, a zsarolhatóság, a lapulás-sunyítás egy dolog. És én is megértem a kényszerítést, a személyes tragédiákat. 1990-ig! De ki nem engedte az érintetteket, hogy 1990-ben vagy után a nyilvánosság előtt mea culpázzanak? Ki nem engedte az érintetteket, hogy ők maguk legyenek egy megtisztulási folyamatnak az élharcosai? És mondják még, hogy persze a tartótisztek, a szekusok felelőssége mennyivel nagyobb. Ez igaz! De az is igaz, hogy itt tulajdonképpen a bizalomról volt/van szó, pontosabban a bizalomvesztésről! Mert édesapámról a jelentéseket nem vadidegenek írták, hanem kollégái, ismerősei, adott esetekben jó (legjobb?) barátainak hitt emberek. Miért nem jelezte egyikőjük sem, hogy „nézd, Ádám, rólad jelentenem kell, vigyázz, mit mondsz”? A válasz egyszerű. Azért, mert számukra Könczei Ádám egy senki volt… Édesapám, Könczei Ádám soha életében nem töltött be semmilyen pozíciót, soha életében nem „számított”, mai értelemben is egy „kis senki” volt. Mégis féltek tőle, és a valakik több száz oldalt jelentettek róla. Halálakor sokan megkönnyebbültek. Nem kellett volna! Mert igaz, hogy Könczei Ádám immár három évtizede nincs köztünk, de szellemisége családjában és (remélem) az erdélyi senkik körében tovább él. Könczei Csongor Transindex.ro, 2013. január 7.Nem ügynökügyHierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Lányok és fiúk rendezik apáik ügyét – így folyik most a legfrissebb ügynökbotrány Erdélyben. Még mindig ugyanazoknál a kérdéseknél toporgunk, fel kell-e fedni az egykori jelentőket, kinek kitől és hogyan kell, ha kell, bocsánatot kérnie. Legutóbb hat éve futottuk ugyanezeket a köröket, akkor Szilágyi Domokos ügynök-múltja körül folyt a vita. Most Könczei Csilla leplezte le apja besúgóit, szekusblogján. Így bukott le többek között Szőcs István (Szőcs Géza apja), Veress Zoltán, Xantus Gábor, Marosi Péter. A leleplezésről cikkezett Demény Péter, a lebuktatás ellentmondásaira figyelmeztetett Dávid Gyula, megszólalt a kutató, Stefano Bottoni pedig azt mondta, nem fog többet hasonló vitákban részt venni. Elmondták a magukét a lebuktatók, illetve az áldozatok hozzátartozói, például Könczei Csongor és a lebukottak (akik szintén érvelni tudnak amellett, miért voltak áldozatai ugyanannak a történetnek). A két évtizede folyó vita a „múlt feltárásáról” nem mozdult előre. Ennek ellenére a Könczei család számára, amelynek tagjai megrendítő és érthető módon a tényfeltárással és kutatással gyászolnak, a most történtek nagyon fontosak. Apjuk életét egy, a stuttogó propagandára épülő rendszer tette tragikussá, most tehát hangosan kimondták azt, amit rajtuk kívül más nem mondott ki, legfennebb suttogott. Ne becsüljük alá a gesztusok értékét, jelentését, fontosságát. Azok, akiknek a nevét kimondták, nem tudják feldolgozni ezt az eljárást, legalábbis ez derül ki Bereczky-Veress Bíborka apjához írt leveléből, meg nem értésként, igazságtalanságként élik meg. Nem lenne ez szükségszerű, hiszen a kimondás mellett ott lehet az empátia is, ez a gesztus nem egyenértékű a „kiátkozással”. De érvelni, ellenérvelni ebben a végtelenített vitában, amely szorongásokkal terhes, és amelyet nem csak a megérteni akarás motivál, már nem érdemes. Az apák elvesztegették az idejüket, a fiúk és lányok rájátszása mindehhez már adalékanyag. Nem haszontalan, de a hiányt nem pótolja. Az érintettek jelentős része nem él, vagy nem aktívan él. Az utókorra csak az emlékezet munkája marad, a morális rendezés és rendbetétel esélye majdhogynem oda. Van azonban néhány szempont, ami az elmúlt évtizedek kudarcos eszmecseréiben nem merült fel. És amelyek nemcsak a (be nem pótolható) morális jóvátételt, az emlékezést érintik, de amelyek részei a jelenünknek, hozzátartoznak mindahhoz, ahogyan élünk. Mindeddig a „múlt feltárása” csak akkor vált fontossá, ha a mögöttünk lévő diktatúra végletes és végzetes eseményei kerültek szóba. Ha ügynökügyekről beszélhettünk. Az erdélyi magyar kortárs történetírás azonban éppúgy adós a diktatúra „békés” hétköznapjainak, aspektusának, urambocsá „jó” (sokszoros idézőjelben) oldalainak a bemutatásával, mint ahogyan adósak mindezzel a kortanúk, a nem bűnös és nem áldozat résztvevők. Egy olyan diktatúra van mögöttünk, amelyben nem volt mindenki bűnös, és nem volt mindenki áldozat, amelyet simán túl lehetett élni, „mezítláb”. Amelynek volt unalmas, átlagos, sőt még humoros oldala is. Ha mindezekről nem beszélünk, nem emlékezünk, hogyan is éltünk együtt különösebb megrázkódtatások nélkül ezzel a torz rendszerrel, hogyan érthetnénk meg ugyanannak a szélsőségeit? A „titkok” nem feltétlenül titkok, és nem feltétlenül nyugszanak nehezen kezelhető archívumokban. Kéznél vannak, csak nem értékeljük őket, vagy nem értjük ezeket az apró tényeket, vagy nem látjuk, hogyan szerveződnek egységbe. Intenzívebb, mélyebb és szélesebb emlékezetre, aktívabb párbeszédre lenne szükség. Nem beismerésekre, lebuktatásra, hanem újra- és újramondásra – erre még mindig van elegendő idő. Mivel a múlt rendszert csak morális fehérben és feketében látjuk, az árnyalataira nem vagyunk érzékenyek, vagy nem tudjuk, hogyan adjuk vissza ezeket, ezért hajlamosak vagyunk csak hősöket és csak áldozatokat látni magunk körül. Holott a szereposztás ennél sokkal szélesebb, a karakterek sokkal sokfélébbek. Gálfalvi György tud a legvidámabban adomázni, hogyan cicáztak a szekus ügynökökkel, hogyan működött a le- és kihallgatás, a poloskák elhelyezése. Lehet, hogy ez a vidámság habitusából ered, én hajlok azonban arra, hogy ő az egyike azoknak, akik értik a diktatúra, a tragikomikus diktatúra mélyebb (emberibb) rétegeit. Igen, engem például nagyon érdekel a tartótisztek lelkiélete, családi háttere is. Nem a szimpátia, nem az antipátia mondatja velem, hanem a kíváncsiság, és az a meggyőződés, hogy ez is lényegileg hozzátartozik a megértendőhöz. Mindezeken túl nagyon fontos kimondani: a Ceausescu-rendszer (illetve az, ahogyan ebben a rendszerben éltünk, ahogy azt értettük, magyaráztuk) nem kiemelt pontja a közelmúltunknak. Voltak előzményei és vannak társadalmi, kulturális következményei. Amikor Könczei Csongor azt írja, hogy a besúgók közül kerülhettek ki az erdélyi magyar társadalom megbecsült tagjai, a valakik, és azok, akik nem működtek együtt a korabeli hatalommal, mellőzöttekké, kisemmizettekké, senkikké váltak, fontos, de nem teljes igazságot mond el. Az erdélyi magyar társadalom mindig a senkik és valakik földje volt. Ha úgy tetszik, az uramoké és a bátyámoké. Ha még úgyabbul tetszik, a főuraké és a talpasoké. Mehetünk vissza Horthyig, de akár Dózsa Györgyig is. Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Abszurd és mégis logikus módon konzerválta ezt a hagyományosan aszimmetrikus, belső igazságtalanságaiból vagy nagyon sajátos, nehezen kiszámítható igazságaiból táplálkozó kis magyar világot. A maga javára fordította. Az elmúlt rendszerben nagyon sok olyan senki volt, akit az erdélyi magyarok mégiscsak valakiként tiszteltek, értékeltek (ilyen volt Könczei Ádám is, akit túlzás nélkül nevezhetünk legendás alaknak, én is családi elbeszélésekből ismerem). És nagyon sok olyan valaki volt, akiket bár jutalmazott a párt, a korabeli hatalom, mégis senkiként tartottak számon (hadd ne nevezzek most meg senkit), és különböző eszközökkel büntettek is. (Például elhallgatással, mellőzéssel, figyelembe nem vétellel.) A jövőre vonatkozó kérdés az, hogy a „senkik” és „valakik” földje hogyan változtatható a „mindenki” földjévé. Azzá a birtokká, ahol nem az öntörvényű, zsarolható, befolyásolható közösségi ítélet, előítélet, a vagyon, a politikai háttér, a sznobéria, a családi kapcsolatok, a vallási hovatartozás, a regionális kötődés határozza meg kinek-kinek a helyét, hanem az önérték. Az önmagunkért vállalt, személyes felelősség. Parászka Boróka Manna.ro, 2013. január 9.Magyari Nándor LászlóA SZŐCS ISTVÁN ÜGY Szekus bűz és Stockholm-szindróma (Az árulás olyan, mint egy vihar, archetipikus dimenziók – de van felelősség. Az áruló felelőssége, hogy vállalja az árulást. Apám nem vállalta. Esterházy Péter, Javított kiadás) Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették) voltak üldözöttek és üldözők. Talán éppen jókor robbant ki a legutóbbi “szekus-ügy” a rommagyar médiában, és aztán a Stefano Bottoni vitaindítója nyomán, az értelmiségi közokoskodásban is ahhoz, hogy közhaszna legyen, hiszen a politikában és a közéletben éppen egy “új kezdetnél” tartunk és jó lenne összegezni, értékelni és komolyan venni a “rendszerváltás bukását” és az értelmiség ebben viselt felelősségét. Márpedig egy ilyenfajta kijózanodás a szekusmúlthoz való viszonyunk tisztázása nélkül ismét tévútra vezethet, a sötét rengetegben való bolyongás egy újabb generációra is kiterjedhet, anélkül, hogy a miértekhez és a hogyanokhoz jottányit is közelebb kerülnénk. Hozzászólásomban én a leginkább két dolgot követek, egyfelől, hogy a. megpróbálom a magam módján értelmezni a szekusmúlt egynéhány, mondjuk úgy értelmiségi, a közélettel kapcsolatos vonatkozását, és másfelől b. kitágítva a horizontot, összekapcsolni a jelenségnél szélesebb társadalmi-közéleti kontextussal, mely viszont – legalábbis olvasatomban – nagyon is kapcsolódik a szekus-ügyhöz és bűzhöz egyaránt. Ja, és el ne feledjem, a végére hagytam néhány provokatív kérdést és kommentárt, már csak azért is, hogy az elvontabb és távolságtartóbb felvetéseim ne keveredjenek a konkrét kritikai megjegyzésekkel, és persze azért is, hogy fejtegetéseim nehogy puszta monológgá legyenek. (Aki személyes vallomást szeretne olvasni „üldöztetésemről”, illetve a témában elkövetett gyér kutatásaim eredményeiről, annak most csalódást fogok okozni, nem fogok erről módszeresen vagy történetmondásszerűen semmit szólni – work in progress.) Aktuális gondolatok a létezett szekuról és kiszolgálóiról Nincs az a tapasztalat vagy elméleti tudás, mely egyszer s mindenkorra meghatározhatná a Romániában létezett, szovjet mintára alapított kommunista politikai rendőrség célját, jellegét, sőt végső értelmét. Lehetetlen kifürkészni egy olyan totalitarista intézmény árnyalt és eligazító raison d’etre-jét (ha értelmes dologról beszélünk egyáltalán), mely több évtizeden át termelte ugyan a félelmet, a kollektív rettegést, de amely a ’89-es gyors változásokat követően hirtelen megszűnt (illetve sokak szerint csak átalakult). Mindenesetre a szekuritáté által épített piramis, hál’istennek torzóban maradt, végkifejlete nem ismeretes. A szekuritáté olyanfajta totális intézmény volt, annak mindenféle működési és hierarchizált intézményi kultúrájával együtt, melyről a legelfogulatlanabb elemzők is csak azt mondják, hogy ez volt a kommunista párt és rezsim “felfegyverzett karja”, a legfőbb erőszakszervezet, vagy legalábbis az első a sok között (rendőrség, munkásőrség, stb.). Érdekes viták folynak arról, hogy például a párt parancsolt-e a szekunak vagy (legalábbis egyes helyzetekben) ez éppen fordítva történt, vagy hogy valójában a szervezetnek köszönhető-e, hogy a Ceausescu rendszer az utolsó volt Közép-Kelet-Európában, mely nem lépett a (mérsékelt vagy radikálisabb) szocialista reformok útjára, és bukásához véres harcok vezettek, vagy sem? Az viszont világos – és én csak erről a legutolsó szakaszról, a Ceausescu-rezsim szekujáról szólok most -, hogy az intézmény mindenben követte a pártvezér utasításait, a “kondukátor” hatalmának, a nacionál-kommunista diktatúrának a legfontosabb eszköze volt. A szeku olyan elnyomó szerv volt, mely nemcsak a jelenleg érvényes nemzetközi emberjogi szabályozások és előírásoknak nem felelne meg, hanem a legtöbbször a létezett szocialista rendszerben érvényben levő alkotmányos és egyéb törvényes előírásoknak sem. Aki a szekuval együttműködött – akár belsősként, akár külsősként, akár jól megfizetett pribékként, akár részmunkaidőben kis pénzért, jelentéktelen besúgóként, akár ingyenes, hazafias elkötelezettségből, meggyőződéses kommunistaként, vagy megzsaroltsága, megfenyegetettsége okán, stb. – az a rendszer kiszolgálója, fenntartója és újratermelője, az elnyomó hatalom cinkosa volt. Különbséget kell tenni a részvétel mélysége és praktikus vonatkozásai alapján a szekuval közreműködők között, hiszen nem mind voltak egyformák, sem morális, sem semmilyen más szempontból, de mindannyian láncszemek voltak, kisebb-nagyobb fontosabb vagy kevésbé fontos fogaskerekei, vagy transzmissziós szíjjai, a nacionál-kommunista rendszernek. Ezért demarkációs vonalat kell(ene) húznunk köztük és az üldözöttek – legyenek azok egyszerű megfigyeltek, igazi disszidensek, el nem kötelezettek, ésatöbbi, ésatöbbi – között. Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették miegymás!) voltak üldözöttek és üldözők, vagy megfordítva, üldözöttekből lettek jelentők, stb. Ha a különbségtételt elmulasztjuk, ha a demarkációs vonalat felfüggesztjük, értelmetlenné válik a szekuról való bármilyen fajta narratíva, felesleges időfecsérlés a besúgó-vita, de biztosan elmarad a “megtisztulás” is. Természetesen helye van és értelmes minden olyan elemzés, árnyalás, adat- és információgyűjtés-, és közlés, és végül nyilvános értelmezés, mely segít világosabbá tenni a jelenséget. De hangsúlyoznám, hogy csak akkor, ha az üldözötteket üldözötteknek, az üldözőket pedig akként nevezzük meg (és ez milyen jól klappol a formállogika arisztotelészi tételére, nemde?). Ugyanezen ráció révén különbséget kell(ene) tennünk a leleplezett együttműködők (ismét csak bármelyik intézményes részvételi formáról legyen szó) és az őket leleplező áldozatok között, minden összemosás nemcsak morálisan megengedhetetlen, de a formállogika szabályainak felfüggesztését eredményezi: téves ítélet. Mielőtt kiterjeszteném a kontextust, hadd szóljak a rommagyarság és a szeku kapcsolatának felettébb speciális vagy legalábbis partikuláris voltáról. Úgy vélem, Katherin Verdery (Lásd. Katherine Verdery, National Ideology under Socialism: Idenity and Cultural Politics in Ceauşescu's Romania, University of California Press, 1991.) a cseusiszta rendszer leglényegesebb elemét, ha úgy tetszik központi magját (hard core) ragadta meg, bemutatván, hogy a már akkor is anakronisztikus kommunista és a nacionalista eszmék és indulatok hogyan, és mennyire sikeresen fonódtak össze a cseusizmusban. Ebből pedig egyenesen következett a nacionalizmus-ellenes, vagy nem román nacionalizmust fenntartó, stb. “elemek” kíméletlen üldözése, a “magyar anyanyelvű román állampolgárok”-kal szembeni alapvető bizalmatlanság, a rommagyar értelmiség fokozott üldöztetése és változatos eszközökkel való kivéreztetése. Ez a szándék világosan megmutatkozott abban, hogy a szekun belül külön ügyosztály foglalkozott az ”irredenta, sovén és magyar nacionalista” kérdéskörrel, és az is logikusnak látszik, hogy szinte minden rommagyar értelmiségi “megfigyelt” vagy üldözött volt, vagy besúgó, vagy eltérő időpontokban, vagy párhuzamosan mindkettő. Rommagyarnak, meg pláne értelmiséginek lenni különösen nagy kitettséget jelentett a szekus-kapcsolatok létrejöttére, elsősorban az üldöztetésre, megfélemlítésre, rettegésben tartásra, stb., de persze az informátorrá válásra is, hogy cinikusan fogalmazzak, égető nagy igény volt ezen az oldalon is a “jó”, “megbízható”, hálózati emberekre. b. Értelmiségi zombijaink A tágabb összefüggéseket keresve, amelyekben a szekus-jelenség értelmezhető, sőt ami azzal kecsegtet, hogy megértsük, miért is fontos erről gondolkodni vagy vitázni manapság, abból érdemes kiindulni, hogy a létezett szocializmusok kudarcának társadalmi oka mindenekelőtt az volt, hogy bizalmatlanságra, félelemre és általános fenyegetettségre, és a legkevésbé sem a bizalomra épültek. Ez a jelleg, nagyon rövid szakaszoktól eltekintve, végigkísérte a rendszer történelmét, és ebben az összefüggésben a szovjet típusú elnyomó szervek legfőbb hivatása a közbizalom, sőt a magánéleti bizalom minden áron és válogatatlan eszközökkel való felszámolása volt. Nem tudhatjuk, hogy a cseusiszta terror végül hová vezetett volna, szerencsénkre a végkifejlet előtt kimúlt, ezért a szeku intézményi története is egy vége nincs történet. Azt hiszem, hogy a legtöbb megfigyelési és üldözési dosszié végül sehova nem vezetett, viszonylag keveseket hurcoltak meg, a kiterjedt besúgói, informátori, tartótiszti hálózat kiterjedtségéhez képest, mint ahogy az “igazi” disszidens is kevés volt. Társadalmi léptékben viszont a szeku áldatlan tevékenységének köszönhetően példátlanul elmélyült és kiterjedt a személyes, és különösképpen a közéleti bizalmatlanság. Csak sejtéseink és esetleg vitáink vannak arról, hogy a volt szeku tényleg felszámolódott, vagy “tovább él”, intézményileg átalakulva, de mentalitásában ugyanúgy, vagy esetleg hálózatai a jelenleg működő gazdasági és politikai korrupciós hálózatokká metamorfozálódtak, stb. Ez utóbbi jelenség részben megmagyarázza, hogy milyen óriási ellenállás alakult ki a szeku és szekusok leleplezésével szemben, hogy mennyire elhúzódott a lusztrációs szabályozás, hogy későn indult az átvilágító bizottság, és továbbra is átláthatatlanok az adatlehívási eljárások, hiányosak a mappák, kampányszerűek és célzatosak a leleplezések, hallatlanul nehézkesek és hosszantartók az “igazolási” procedúrák, stb., stb. És igaz lehet az is, hogy a leleplezést az önmagát túlélt szekus struktúrákkal, az átvett (resapált) szekustisztekkel és a hivatásos besúgókkal kellett volna kezdeni, de persze a védettséget éppen ők élvezik, ha másként nem, hát gazdasági hatalmuknál fogva. Az viszont meglehetősen világos, hogy a közbizalom szintje társadalmunkban hallatlanul alacsony, a bonyolult és sokszintű bizalmatlanság a posztszocialista társadalom, azaz a rendszerváltás bukásának egyik központi előidézője, másfelől pedig a kudarc biztos markere. A szekusok (ide értek ismét minden rendű és rangút) leleplezése, módszereik feltárása pedig éppen azért korparancs, mert enélkül egy helyben topogunk a közbizalom visszaépítésével. Van a kérdésnek újfent egy rommagyar értelmiségi vonatkozása. Úgy tűnik, hogy a leleplezésekkel szembeni ellenállás és a leleplezők időről-időre való aposztrofálása (üldözött és üldöző összetévesztése), csak szűkebb, pszichológiai értelemben kollektív Stockholm-szindróma. Ha csak a túszejtővel való nehezen magyarázható szolidaritási pszichózisról lenne szó, ezt poszttraumatikus kezeléssel már kezelni lehetett volna. De van itt egy másik vonatkozás is, a jelenség szociológiai értelemben azzal függ össze, hogy társadalmunk megmaradt úgynevezett “státus társadalomnak”, különösen az értelmiségi osztályunk hordozza és őrzi ezt a jelleget. Teszi ezt azon az áron is, hogy minduntalan elvtelen szerecsenmosdatásra kényszerül, amikor “köztiszteletnek örvendő” volt besúgókat védelmez. Erre utal – meglátásom szerint – Könczei Csongor cikkében, amikor a “senkik” és “valakik” metaforával illeti az értelmiségi szcéna résztvevőit, de ezt próbálja leírni a “fent” és “lent” jelzővel illethető társadalomra tett javaslat, melyet még a nyolcvanas években alkalmazott az akkori csíkszeredai “antropológus csoport” és amelyet Bíró A. Zoltán máig hangsúlyoz (Lásd. KAM, Közösség és társadalmi környezet, Janus, 1990, VII.). A leleplezés ellenesek (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai) valójában nem az egyes informátorokat, vagy más kollaboránsokat, vagy azok tetteit védik, hanem azt a feudális rendet, melyet egyedül elfogadhatónak tartanak, a társadalomnak a “valakikre” és a “senkikre” történő eredendő elosztását, annak újratermelését végzik. Jó húsz éve ezt Konrád és Szelényi tárgyilagosan úgy fogalmazták meg, hogy nálunk a mainstream “értelmiség társadalmi és politikai jellege ‘etatista’ vagy ‘káder’ maradt” (Konrád György-Szelényi Iván, Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban, Politikatudományi Szemle 1992). Azt hiszem, a további elemzést és a vita keretét ebben az irányban kellene és lehetséges bővíteni, az értelmiség és a rommagyar társadalom posztkolonialista típusú kölcsönös zombifikációját lenne célszerű megállítani. Mbembe az ilyen jellegű zombifikációval a posztkoloniális társadalmakat jellemzi, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak az állami kényszer folytán kénytelenek egyazon élettéren osztozni, egymást kölcsönösen elfogadni, mert nincs más választás. Ebben a megkettőzöttségben és kényszerű összezártságban végül mind a felsőbbség (a „valakik” osztálya) mind az alattvalók (a „senkik”) kölcsönösen tehetetlenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak az általános tehetetlenség és bizalmatlanság fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, sem az alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai (Mbembe Achille, On the Postcolony, Berkeley UP, 2001). A mi kis rommgyar társadalmunk, a maga egyre fokozódó bezártságával és marginalizálódásával, ilyen kényszerű és kölcsönös zombifikáció szcénájává válhat. A leleplezésellenesség, illetve a szelektív leleplezés hívei, (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai), az említett “káder” értelmiségi éthosz hordozói (a megszólalók közül Dávid Gyula, de ilyesmit olvasok ki a szép emlékű Gyimesi Éva vonatkozó könyvéből, és besúgók nevének nyilvánosságra nem hozatala gesztusából is) (Gyimesi Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Komp-Press, Kvár, 2009.), státusvédők, (osztály)privilégiumaik védelmezői, csoda-e ha nem értenek szót a már úgy-ahogy polgárosult társadalmi közeggel, vagy különösen az új generációval? (De)konstruktív provokációk Ami a szekusmúlt feldolgozását és nyilvánosságra hozását illeti, messzemenően Könczei Csilla módszerével és szövegeivel értek egyet. Meglehet nincs itt az ideje (mert elhalasztottuk, elszalasztottuk a rendszerváltás pillanatában megtenni) a “hermeneutikai elemzésnek” és az ügy lezárásának, de az önmagunkkal való társadalmi léptékű szembenézésnek mindenkor ideje van. A jelenség bonyolultsága valóban elrettentheti az embert a róla való beszélésről, hiszen attól tarthat, hogy figyelmetlenségből, mert nincs elég adata, vagy mert olyan területre lép, mely leginkább mozgóhomokra emlékeztet, stb. esetleg jogos érzékenységeket sért. De azért az is világos kell(ene) legyen, hogy nincs morális felmentés azoknak, akik mások meghurcoltatásához, kiszolgáltatottságához, üldöztetéséhez, stb. hozzájárultak. Akik azt mondják, hogy a leleplezők a szekus módszerek és célkitűzések “beteljesítői”, nemcsak tárgyi tévedésben vannak, hanem morális értelemben nullák (hogy erősebb, de indokolt kifejezést ne használjak), aki magánbeszélgetésben azt mondja “igen, besúgtam, jelentettem, de ezt nyilvánosan nem vállalom”, az hitvány, semmirekellő ember, és nem lehet ”egyébiránt köztiszteletnek örvendő” személy. Az apja bűneit megváltani szándékozó Szőcs Géza cinikus megjegyzése apja jelentéseinek paródiába illő jellegéről és általában arrogáns és úrhatnám allűrjei az apai “káder” arisztokrata gesztusok és magatartás folytatása, kereshetnénk itt megbánást naphosszat. Akik pedig a múltbeli státuszok, az értelmiségiek feudumának érdekében ellenzik a leleplezéseket és a pellengérre állítást, jól gondolják meg, mit tesznek. Mert egyébiránt ők is azt fájlalják, hogy nincsenek igazi pozitív példaképek társadalmunkban, vajon a volt ügynökök, minden rangú és rendű besúgók, jelentők, tisztek és szekus tevékenységben az üldözők kollaboránsaiként érintettek, lehetnek példaképek? A némelykor spontán, máskor céltudatos (ön)felmentő élettörténetekből nem áll össze történelem, a szekusmúlt történelme sem. Történelem csak történetírás útján keletkezik, történészre van szükség tehát, ki megírja a történelmet. Természetes követelmény az árnyalt, mérlegelő, lehetőség szerint minden információt ellenőrző és körültekintő feldolgozása a közelmúltnak, és ezen belül a szekusmúltnak is, az erkölcsi értelemben is működő józan eszünket azért nem hagyhatjuk szunnyadni a dossziék fölött. Aki Stockholm-szindrómában szenved, azt kezelni kell, aki érdekelt, és azért ferdít, elhallgat és manipulál, azt pedig le kell leplezni, mi másra építhetnénk közbizalmat, még a teljes zombifikáció előtt? Kolozsvár, 2013. január 7. Transindex.ro, lapozás: 1-30 | 31-46
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
